skip to Main Content
Hogyan Köss Barátságot önmagaddal?

Hogyan köss barátságot önmagaddal?

  • Blog

Hibákra vagy az erősségekre érdemes koncentrálni?

A legtöbbször két végpont között ingázunk: nekem van igazam, a leglegleg-nek hiszem magam, vagy a hibáim tükrében ostorozom magam. A leggyakoribb, hogy hol itt-hol ott vagyok.

Ahelyett, hogy „vagyok, aki vagyok” nézőpontból szemlélném magam.

De mondd, valójában mennyire érzed magad elég jónak? Ha skáláznád, 1-től 10-ig mekkora értéket mondanál?

Ha skáláznád, 1-10-ig mekkora értéket mondanál? S mi kellene ahhoz, hogy 10-es legyen az érték? Vagyis teljes mértékben elégedett legyél magaddal?

A „Nem vagyok elég jó!” hiedelem manapság népszerűbb, mint valaha. Millió elvárás között lavírozunk, meg akarunk felelni a párunknak, a magunk(?) ideáljának, a főnökünknek, s a gyerekeinket is jól szeretnénk nevelni.

Néha Te is érzed, hogy ez lehetetlen???

Ez egy olyan játék, amiben nem lehet nyerni! Rohanunk, törekszünk, igyekszünk változni, mindig jobban csinálni a dolgainkat, hogy elégedettek legyenek velünk. Mások. Mert akkor mi is elégedettek lehetünk magunkkal?! Folyton összehasonlítjuk magunkat másokkal. Mások karcsúbbak, gazdagabbak, jobb anyák, boldogabb párkapcsolatban élnek… Ám, ha a többiekhez mérjük a saját életünket, azzal becsapjuk magunkat. Mindig lesz valaki, aki látszólag jobb bizonyos dolgokban, és úgy érezzük, hogy alulmaradtunk.

Ez egy őrjítő mókuskerék, amiből jobb kiszállni, de hogyan???

A változás paradoxonja egy olyan szemlélet, mely megfordítja a gondolkodásunk. A változást a megismerés és elfogadás mentén szemléli:

A változás akkor következik be, amikor azzá válsz, aki vagy, és nem akkor, amikor megpróbálsz megváltozni. 

Arnold Beisser mottója látszólag ellentmond a józan észnek.Azon az elven alapul, hogy az elfogadással abbahagyjuk önmagunk kritizálását és korlátozását, utat nyitva új lehetőségek és kedvező alkalmak előtt, s így kialakulhat az előre el nem tervezett változás. Ha viszont szántszándékkal erőltetjük, hogy változzunk, mert a kritikáink szemüvegén keresztül nem tartjuk elég jónak magunkat, akkor blokkoljuk azokat a kreatív folyamatokat, melyben a változás spontán módon megtörténhet.

Mondd – mikor ismerted el utoljára ÚGY IGAZÁN önmagad?

Mikor néztél utoljára a tükörbe SZERETETTEL, mikor mondtad magadnak, hogy “szép vagyok”?

Mikor soroltad fel utoljára mindazt, amit elértél, amit fantasztikusan csinálsz, amire igazán büszke lehetsz, ahelyett, hogy folyton csak a hiányosságokra, és az “ez sincs még kész”-ekre gondolnál?

Mikor kérdezted meg utoljára magadtól, mihez lenne kedved – és csináltad azt, és csakis azt: engedélykérés és bűntudat nélkül?

Abban a pillanatban, amint megtanulod MEGISMERNI és ÉRTÉKELNI, amilyen valójában vagy, s amit teszel, és nem bántani magad mindazért, amire (még) nem jutott időd vagy figyelmed: soha többé nem szorulsz arra, hogy mások elismerjenek.

Az önmagunkkal való együttérzés a magabiztosság motorja. Megtanít kockázatot vállalni, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni, akár hibázhatunk is!

Az együttérzés nem ürügy arra, hogy tétlenek maradjunk, az elfogadás téves értelmezésével, hanem cselekvésre sarkall, hogy elfogadjuk: emberek vagyunk- a magunk hibáival és erősségeivel együtt.

Önmagunk elfogadása a változás előszobája!

Back To Top